Ma negyven éve, hogy Neil Armstrong kétfős legénységével az Apollo-11 fedélzetén elhagyta a Földet, hogy meghódítsa a Holdat. Az utazás négy napig tartott, Armstrong volt az első ember, aki az égitestre lépett, ahogy 2009. július 20-án én leszek az első csótány, aki a Holdra piszkíthat.

 

Az elmúlt másfél évet a kitinpáncélom nélkül töltöttem egy távoli galaxis hajléktalantelepén, miután a nemzetközi bajuszhónap zárónapján összetévesztettek Bokros Lajossal, és a liberális gazdaságpolitika ellenzői megpróbáltak meztelenül egy szupernóvába dobni. Egy közepes gravitációs elhajlás azonban az utolsó pillanatban a Szmörára lökött, ahol bűzős kanálisok és rothadó ételek közt töltöttem az elmúlt időt – csodás volt, esküszöm, csodás.

Múlt héten végül alkalmam nyílt a kitinpáncélom és a Vidám mulatság 1 visszaszerzésére, elszöktem a bolygóról, és amint a Naprendszer határához értem, üzentem.

Az elmúlt másfél évben sokat változtam, most így nézek ki:

A következő pár napban átbalettozom a Naprendszert, és a végén leszállok a Holdra, pontosan 40 évvel Armstrong után.

Ja, és nem egyedül jövök, nemsokára bemutatom két barátomat is, akik egyébként igazi gusztustalan heremókák!

...khhhrrrsss...Jelentkeze...krsssshh...Vétel...krrsssss...It...V..gyok...krrssssssshhhrrrr....

Miközben épp a jacuzziban áztam, közölték velem, hogy a párhuzamos univerzumokhoz hasonlóan itt is bajusz-hónapot tartanak, csak ezen a bolygón komolyabban veszik az ünnepeket, így aki nem növeszt bajuszt, azt magáévá teszi Hottentow, az erőszaktevő. A csótányok képesek bármilyen szélsőséges környezethez alkalmazkodni, elviseljük a hőt, a hideget, a vegyi támadásokat, a nukleáris csapást, és ha úgy hozza a helyzet, bajuszt növesztünk.



Csodálatos dolog ez az arcszőrzet, sokkal férfiasabbnak érzem magam, buknak rám a csajok, és megismerkedtem Magnummal is, aki itt nem egy sorozatszereplő, hanem tényleg létezik, és tényleg mindig rövidgatyában jár.

Információimat a világegyetem keletkezéséről majd egy későbbi alkalommal osztom meg veletek.

Bizonyos információk birtokába jutottam, amiket hamarosan megosztok mindenkivel. Lényeg: nem olyan egyértelmű ez a nagy durranás-ügy, mint amilyennek elsőre tűnik. Sokkal szövevényesebb a sztori, mint azt a Földön, egyszerű csótányként valaha is elképzeltem volna. Címszavakban: 372. dimenzió, felvigyázó, pete, ezermilliárd.

Jelenleg egy párhuzamos univerzumban töltöm a jól megérdemelt pihenésemet. Relaxációs gyakorlatokat végzek, és balettet tanulok, mert az elmúlt két hónap kutatómunkája, a földigiliszták kipusztítása, az általatok ismert világegyetem megmentése alaposan igénybe vette szervezetemet, és a még megmaradt öt lábamat.

Az elmúlt másfél hónapot egy karizmatikus űrkaticabogár társaságában töltöttem, aki csodálatos dolgokat mesélt nekem a kettős könyvelésről, egyúttal remek tippeket adott arra nézve, hogy miként tudnék megcsípni egy zsíros állást a Pricewaterhousecoopersnél. Jelenleg 23 milliárd fényévre vagyok a legközelebbi irodától, úgyhogy beletelik egy kis időbe, amíg állásinterjúra jelentkezem, de ha üresedés van, szóljatok, hiszen az Ezeréves Nádiposzáta mindig kéznél van.

Egyúttal üdvözlöm azokat a mutáns szupercsótányokat, amiket a Foton-M nevű orosz űrszondán növekedtek irreálisan gyorsan, december óta meg a Földön dolgoznak azon, hogy átvegyék a bolygó feletti hatalmat.

krssssss...ads.......hrpp.......azt aka........khrrssssss...nem..............sssssssss...lépegető exkavátorrssssssssssssss......hamarosa....hrrrrrrrrrrrrrrrr......bip..... rkrkrkrkrkrhhhhhhsssss...........embe.........................

Vacsora közben kiderült az igazság. A háború évmilliók óta dúl két faj között, pontosabban két földigiliszta között a Tach rendszerben. A konfliktus kiváltó oka egy földterület volt, pontosabban egy szikla, egészen pontosan egy homokkupac, de erre már csak a fallahi bölcsek emlékeznek. A háború eleinte visszafogottan folyt, az egyik giliszta megpróbálta lenyelni a másikat, mire az rátekeredett ellenfele nyakára. Így telt az első ezer év, aztán hip-hop 980 milliárd élőlény irtotta egymást a homokkupacért. Itt elvekről van szó, mondta el a maci, akit egyébként Ptolemaiosznak hívnak.

A tragédia oka ugyanis az volt, hogy a giliszták remek érdekérvényesítő-képességgel rendelkeztek. Egyikőjük megnyerte a hvalákokat (óriási, pókszerű lények, nyolc fejjel de csak egy szemmel, és olyan neutronfegyverrel, ami a pillanat törtrésze alatt tapétázó-kézikönyvvé változtatja áldozatát), míg a másiknak a Romantikus Hanghullámok egy különösen nyálas alfaját sikerült maga mellé állítania. Ha támadnak a hangok, a hvalákok egyből szaporodásnak indulnak, aminél kevés gusztustalanabb dolog van az univerzumban.

A szövetségek egymás után köttettek, míg végül már mindenki benne volt a háborúban. Az utóbbi ötszáz évben már azt se tudja senki, hol vannak a giliszták, hol van a homokkupac, ezért a szemben álló felek minden létező bolygót elpusztítanak, hátha ezzel sikerült véget vetni a háborúnak. Az űrtörmelékből az egyik szövetség gigantikus focilabdát formált (470 millió fényév az átmérője), a másik meg egy 1015 millió fényéves stoplis csukát. Ha a cipő belerúg a labdába, vége a világnak. Ezért kell megtalálni azt a homokkupacot, amire Ptolemaiosz szerint egyedül én vagyok képes.

Leszálltunk egy étterembolygóra, semmi különös. Az egésznek alig 500 méter a kerülete, ebből 450 méter a parkoló, a többi az étterem. A bolygón nincs mérhető gravitáció, így a nagyobb szellentésektől elszállnak a vendégek, baromi kényelmetlen cérnametéltes húslevest enni, és bele sem akarok gondolni, hogy miként tudnám megsózni az ételt. Leültünk egy asztalhoz, beszélgetés közben becsmérlő pillantásokkal illetett egy zöld fejű alak, akinek a harmadik karja a füléből nőtt ki, de aztán el is tűnt a másik fülében. Éppen ezért teljesen felesleges volt ez a végtag, viszont remekül keretezte az arcát, kiemelve a beszélő pattanást az orrán.

Földi idő szerint mittudomén hány napig utaztunk, de az Ezeréves Nádiposzáta csak egy pillanattal ezelőtt hagyta el a Naprendszert, azóta itt vagyunk, nem tudom hol. Macibarátomról kiderült, hogy ő is gyakran megeszi az ürülékét, van náluk egy ilyen fesztivál, ahol túzoknak öltöznek, azt súgják egymás fülébe, hogy vásárlóerő-parításon mért GDP, vásárlóerő-parításon mért GDP, aztán elfogyasztják egymás ürülékét. Szerintem ez gusztustalan, de mi sem áll távolabb tőlem a kultúrák lefitymálásánál. Állítólag rövidesen megtudom, hogy ki háborúzik kivel, és hogy miként leszek képes megmenteni a galaxist.

Bemásztam az űrhajóba, és egy furcsa, macifejű alak ücsörgött benne. Elmesélte, hogy társával épp a Galaxis megmentésén munkálkodtak, amikor egy marsi katonai űrhajó foglyul ejtette, majd a bolygóra szállította őket. Sosem jártak még korábban a Naprendszerben, innen 35 fényévre estek fogságba, és a katonai űrhajó sugárnyalábjába ragadva tették meg ezt a nagy utat. Elhaladtak a Föld mellett is, megjegyezték, hogy a magyar lányok valóban páratlanul szépek, Budapest termek város, és 50 ezer fényéves távolságon belül nem találni olyan finom ételt, mint a lecsó.

A lefagyasztott fickón sajnos nem tudunk segíteni, de elhatároztuk, hogy megmentjük a galaxist, ezért átkapcsolunk hipersebességre.




zuuuuuuuuuuuuuuty

Hadd mutassam be az új barátomat: a lábamat. A küldetés huszadik napján kezdtünk el beszélgetni egymással. Rájöttem, hogy tulajdonképpen jópofa fickó, egy széltoló, egy örök gyerek. Megvitattuk az élet nagy kérdéseit, és kiderült az is, hogy többszörös apa, de nem láthatja a gyerekeit, mert azok eltűntek egy marsi dimenziókapun keresztül, Elvis gitárjával és Han Solo mellényével egyetemben.

Úgy érzem, kezdek megőrülni. Mit szólsz ehhez láb?

Az elmúlt napokban sokat töprengtem létezésem értelmén. Miért petéztek erre a világra? Megszülettem, felcseperedtem az ürülékemen, és éltem a csótányok mindennapi életét: futkároztam, ettem, párosodtam, elviseltem, hogy naponta agyontaposnak, hogy szociálisan hátrányos helyzetű vagyok. Aztán egy napon behívtak asztronautának, az olvasók megszavaztak, interjú készült velem, megindult a kiképzésem, blogolni kezdtem, kilőttek az űrbe, meglátogattam a Nemzetközi Űrállomást, majd romba döntöttem a marsi civilizációt.

Mindezt miért? Mehr Licht!

Mindent lelepleztem! Egy óvatlan pillanatban kiszöktem a cellából (végül is nem volt nehéz, simán kifértem a rácsok között), és kiderítettem az igazságot: a zöldek a Föld megszállását tervezgették. Ezt abból gondolom, hogy találtam egy papírt, amin ez állt:
Terv: a Föld megszállása Az ok egyszerű: bosszú. Élt 14 ezer évvel ezelőtt egy csúnya rozsomák a mai Kelet-Oroszország területén. Mindenki csúfolta, mert még olyan nagyon buta is volt. Egy napon úgy döntött, hogy elhagyja szülőfaluját, és szerencsét próbál. Először Dél-Ázsiába, majd Afrikába, végül a Marsra jött, egy mágikus fénygomba segítségével. Szaporodni kezdett a helyi mohákkal, akik ezt ellenezték, ezért megesküdtek rá: bosszút állnak azokon, akik miatt ide került a rozsomák. A menyétféle és a mohák e kései utódai egész életükben a Föld leigázására készültek, komoly lelkesedéssel.

De keresztül húztam a számításukat. Leitattam őket tüzes vízzel, majd a bolygó felszínének 90 százalékát megvettem néhány üveggyöngyért, meg egy felszerszámozott lóért. Most buli van.

Különben meg szétszórtam egy rakás petét a hangárban, szerintem legkésőbb jövő keddre átveszik a csótányok az uralmat a Marson, szóval nyugi van:

Megmentettem a Földet.

Ja, meg lenyúltam az egyik űrhajójukat, Vidám Mulatság-1 a csomagtartóban. Irány a végtelen, és tovább!

Megpróbálták kiszedni belőlem, hogy honnan jöttem, és milyen céllal. Nem mondtam semmit. Először szépen próbálták, aztán megfenyegettek, hogy megkínoznak: letörték a lábaimat, átmentek rajtam egy lépegető exkavátorral, atombombát robbantottak a cellámban, de fájdalmat szerencsére nem okoztak, azt talán nem is tudnám elviselni. Amúgy minden rendben. A kaja jó. Az ital jó. Az emésztésem kiváló. A sav, amit a cellámba eresztettek, zamatos. Rövidesen jelentkezem, lépteket hallok.

Banyeg, ez fog vallatni:

Reggel megjelent egy fegyveres őr, és kizavart a cellámból. Hosszú folyosókon át vezetett utunk, időnként megjelent néhány barna medve-farkas mutáns, akik lángnyelveket lődöztek felénk, amúgy nagyon barátságosak voltak. Negyed óra séta után jutottunk el ide, azóta már nem egyedül vagyok túsz, itt vannak még ketten. Az egyik folyton énekel, a másik meg annyira fél a zöldektől, hogy nem meri leengedni a kezét.



Még szerencse, hogy tegnap leszakadt egy lábam, most az írja a bejegyzést a Vidám Mulatság-1-ből, miközben én itt szívok ezekkel az idiótákkal.

Nagyon lennék most a lábam.

A sötét veremben fekszem, szemben velem a monitoron a Men in Black, a csótányos jelenet 4212-edszerre fut le, őszintén szólva már elsőre sem viselt meg (látszik rajta, hogy számítógépes trükk, tudjátok mikor lesz baja bármelyikünknek attól, hogy ránk lépnek cipővel), unatkozom. Egyetlen örömöm a fél 12 előtt pár perccel érkezett fax volt. Órák óta ömlik a papír a gépből, a marsiak földi kémjei jelentenek rólam, mindent, ami elérhető, egyebek közt ezt a pár napja készült fotót, amin a rajongói klubom két tagja látható. Nem tudtam, hogy ilyen is létezik, boldog vagyok, most már az sem zavarna különösebben, ha a zöldek tévedésből levágnának rólam valamit!

Nem hiszem el, hogy 110 millió kilométert kellett utaznom azért, hogy ugyanúgy lefújjanak Chemotoxszal, mint a Földön. Ez valami hülye tréfa? Nézd, csótány, fújjuk le!? Ha kérdeznétek: nagyon elegem van már abból, hogy folyton lefújnak. Tüsszögök, köpködök, allergiás rohamok jönnek rám, percekig sajog a fejem, és fél órán belül Jannus Pannonius-verseket kezdek el szavalni, németül:

Während unter dem tiefen Schnee die ganze
Erde ruht und der bleiche Reif den hohen
Wald gerade wie weißes Laub belastet,
müssen wir von dem schönen Körös hin zur
Donau, unserer stolzen Herrin, eilen.
Auf denn, Freunde, so schnell wie möglich vorwärts!

Alighogy elküldtem a Földre a leleplező videót, észrevették ténykedésemet a zöld fazonok, és elkábítottak. Fogalmam sincs, hogy mi van a Vidám Mulatság-1-gyel. Nem tudom, mit terveznek velem. Egy sötét veremben vagyok, hülye zene szól, és félpercenként lejátsszák azt a jelenetet a Men in Blackből, amikor Will Smith eltapossa a csótányt.



Nem érdekel, nem török meg, irány a végtelen, és tovább!

Na, ennyit a milliárdos kutatásokról, meg az ideküldött robotokról. Nem halott kövek vannak itt, hanem ez:


Hamarosan újra jelentkezem.

Megtaláltam az egyik Mars rovert, és hogy valakin bosszút álljak nem várt kalandjaimért, elvettem a hosszú évek alatt gyűjtött kőzetmintáit. Ezen felhúzta magát, és végsebességre kapcsolva megpróbált elütni. A robot számítását több körülmény is keresztül húzta. Egyrészt volt köztünk egy hat centiméteres kavics, amit a rendszer veszélyes tárgynak értékelt, ezért úgy döntött, a legoptimálisabb, ha a bolygót megkerülve támad nekem. Mivel a Mars kerülete 21 ezer kilométer, a robot maximális sebessége meg 5 centiméter másodpercenként, 13 éven belül akkor sem kellene tartanom tőle, ha indulás után nem állt volna rögtön meg: porréteg lepte be a napelemeit, így most átmenetileg nem üzemel.

Jó nagyot fürödtem a Mars egyik tavában. Itt jegyezném meg, hogy fogalmam sincs, mi a fenét bámulnak a földi tudósok a távcsöveikkel, de ma reggel eljöttem egy óceán mellett, felmelegítettem a kávémát a gejzírben, hógolyóztam a Naprendszer legmagasabb hegyén, az Olympus Monson, és énekeltem az esőben a déli felföldeken.



Vegyétek már le a lencsevédő sapkát a távcsövekről!

Kellemetlen volt a leszállás, annyit mondok, kellemetlen. A kiképzés semmit sem ért, hiába fújtam ki teljes erővel a levegőt, úgy csapódtam be a bolygóba, mint egy kínai tűzijáték-rakétával érkező halott csótány. A műszeregység ellenőrzése után kitűztem a magyar zászlót a bolygóra, majd az utasításoknak megfelelően felparcelláztam a Mars mezőgazdaságilag értékes területeit. A következő órákban juhtenyésztésre alkalmas legelőt fogok keresni, meg idegen civilizációkat, ha van olyan. Szerintem van.

Bár megpróbáltam kiiktatni az automata leszállórendszert, hiába rágtam át minden zsinórt, petéztem tele a hajtóművet, próbáltam csápjaim mozgatásával letéríteni pályájáról a Vidám Mulatság-1-et, mégiscsak elkezdet süllyedni ez a szemétláda. Az elmúlt órákban beléptem a Mars légkörébe (bár minden kutatás arról szólt, hogy a bolygónak nincs ilyenje, ezt határozottan cáfolom, mert hat nap óta most először tudtam levegőt venni). Jelentős súrlódás lépett fel a sűrű gáz és a légkörbe 73 ezer kilométer per órás sebességgel érkező testem között, így kiolvadtak a -273 Celsius-fokon kissé lemerevedő mellső lábaim. Rövidesen megpróbálom lefékezni a rakétát: teleszívom a tüdőmet, és a Vidám Mulatáság-1 haladási irányába kifújom a levegőt, mintegy fékezőrakétát imitálva. Beszív. Kifúj. Beszív. Kifúj.

Itt a Mars! Nagyon szép. Hazamehetnék? Esküszöm, soha többet nem játszom el, hogy megdöglöttem, amikor nem is. Nem mászom az orrodba! Nem fogom kiröhögni a posztminimalista műalkotásokat. Nem szaporodok házasságon kívül. Nem szaporodok templomban. Nem szaporodok temetéseken. Nem szaporodok ürítés közben. Nem szaporodok. Elképesztően nem történik semmi.



A következő napon leszállok, és mintákat gyűjtök. A távcsövön keresztül láttam, ahogy pár zöld fickó azzal szórakozik, hogy a Mars rover kamerái mögé bújik. Némán követik a robotot, és közben térdüket csapkodva röhögnek. Oda biztos nem megyek, nincs kedvem barátkozni. Inkább szomorkodom.